“Ha az ember egészen magára marad, kezdi nagyon különös módon szemlélni a dolgokat. A fák megszűnnek fák lenni, a föld emberi arcot ölt, a kövek regélni kezdenek.” – Émile Zola

Számomra a kövek, kavicsok érző lények.
Mesélnek hozzám, kérik, vegyem fel, s folytatják a történetüket.
Karakterek, férfiak, nők, gyermekek… de főleg sorsok. Ahogy hallgatom, s nézem a formájukat, elképzelem, kik is ők…
Minden darab fontos, talán magányos, vagy ölelésre vágyik?
A komplex képhez rengeteg kavicsot próbálgatom össze, s addig nem nyugszom, míg nem érzem, most jó, most fáj… Esetleg az öröm, a szenvedély átjön.
A hátteret megfestem, legtöbbször fa rétegelt lemezre.
Azt szeretném, ha a néző elfelejtve, hogy kavicsokat lát, elmélyedjen, s emlékezzen.
Egy mozdulatra, egy régi emlékére, s gyógyuljon…
A köveknek a gyógyító ereje, s a kép összhatása élőben az igazi, ezt nehéz fényképen visszaadni.
Remélem, ahova az alkotás eljut kiállítások alkalmával, esetleg magántulajdonba kerül, ott át tudja adni, amit éreztem, mikor készítettem…
Érzést, mélységeket, magasságokat, amiktől emberek vagyunk.